"Nekem is van apukám...csak már nem él."
kedd, október 29, 2013
Még tavasszal történt…Egy átlagosnak tűnő hétfő reggelen egy kisírt szemű, feketébe öltözött anyuka kísérte be kedves, cserfes kislányát a csoportunkba. Kérdést sem várva mondta a megdöbbentő hírt: az édesapa hétvégén autóbalesetben meghalt. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, első kérdésem az volt: „A kislány tudja?” „Persze” - mondta az anyuka , de annyi az intézni való, muszáj volt elhoznia az oviba. Amúgy is jobb lesz neki most itt, mint otthon. Hamar elbúcsúzott én pedig az első sokk után próbáltam megemészteni a hallottakat. Soha azelőtt nem történt még ilyen az ovis csoportjaimban, így azt sem tudtam, hogyan is kellene kezelni ezt a helyzetet.
Először is meg kell figyelnem, mit csinál a kislány – döntöttem el magamban - magába zárkózik, sírdogál, talán hozzám akar bújni és elmondani, mit érez. Lehet, hogy jót tenne neki egy lélekgyógyító mese, vagy ha kirajzolhatná- festhetné magából a nyomasztó gondolatokat.
Magamban már azon tanakodtam, melyik mesét is mondjam el neki, amikor legnagyobb megrökönyödésemre azt láttam, hogy a lányka vidám hancúrozásba kezdett a társaival. Hangosan nevetett, játszott, bohóckodott – ugyanúgy, mint máskor. A nap folyamán folyamatosan szemmel tartottam, de egyszer sem láttam rajta a bánat legkisebb jelét sem. Tudta, hogy elveszítette az édesapját – ezt el is mondta több gyereknek – de úgy tűnt, nem foglalkozik vele különösebben.
Bevallom, egészen elképedtem ennek láttán és magamban keresgélni kezdtem erre a magyarázatot. Talán nem is voltak olyan szoros kapcsolatban az édesapával? Hiszen amikor érte jött, mindig a nyakába ugrott, úgy mentek haza. Az apuka is mindig érdeklődött, mi újság az oviban, a kislány pedig sokat mesélt arról, merre jártak együtt hétvégén. De akkor hogy lehet, hogy még csak nem is szomorkodik, hiszen elveszített az apukáját!
A különös viselkedés napról-napra folytatódott. A kislányon semmi, de semmi változás nem látszott. Egész nap vidám volt, belemerült a játékba, sőt még csintalankodott is. Ritkán említette meg az apukáját, de ha mégis, akkor vidám emlékeket idézett fel vele kapcsolatban. Hamarosan eljött az óvodai ballagás és elbúcsúztunk egymástól. Őt aztán egész nyáron át nem láttam.
A napokban azonban meghívót kaptunk az első osztályos tanító nénitől. Szívesen láttak minket egy tanórán, hogy megnézzük milyen ügyes, okos iskolások lettek a mi nagycsoportosainkból. Az óra után beszélgetni kezdtünk az osztályfőnökkel. Minden gyerkőccel kapcsolatban kicseréltük a tapasztalatunkat, míg végül ő kérdezett rá: milyen volt a fent említett kislány az oviban? „-Cserfes, bohóckodó, vidám, izgő-mozgó..”- soroltam a jelzőket. A tanító néni meglepődve nézett rám. Kiderült, hogy mostanában ennek már nyoma sincs. A kislány az első napoktól fogva nagyon csendes, alig lehet hallani a szavát. Nehezen barátkozik, a kedves, aranyos tanító nénit sem fogadta el rögtön. Gyakran nem válaszolt, ha kérdezték, csak nézte a füzetét lehajtott fejjel. „Ennyire megviselte volna az iskolakezdés?” –töprengtem- „De hiszen több ovis társa is osztálytársa lett, nem is olyan ismeretlen számára ez a közösség.” „A múlt héten történt valami” – folytatta a tanító néni. Kiderült, hogy az egyik szünetben a padra borulva találta a zokogó kislányt.
Kérdésére, hogy mi a baj, nagy sokára kiderült, hogy elvesztette a kulcsát. Keresték, kutatták, de a kulcs csak nem akart előkerülni. Nagy nehezen sikerült valamelyest megvigasztalni a lánykát, bár az óra nagy része azzal telt el. De délután csodák csodája az udvaron meglett az elveszett kulcs. A kislány boldogan szorította magához és attól fogva hazamenésig a kezében tartotta. A tanító néni aztán elmesélte az édesanyának a történetet és azt is, hogy szerencsére azért előkerült a kulcs.
„De milyen kulcs ez? Hiszen ezt már nem is használjuk.” mondta az anyuka, mikor meglátta a kulcsot. A kislány akkor halkan csak annyit mondott: „Igen, de ezt még régen apától kaptam.”
Kiderült, hogy nem a nélkülözhetetlen lakáskulcsot, vagy a biciklizár kulcsát hozta magával nap, mint nap az iskolába, hanem egy réges-régi használaton kívüli kulcsot, amit az édesapja valamikor régen neki ajándékozott.
Akkor hirtelen megértettem, hogy ennek a kicsi gyereknek bizony sok időbe telt, amíg „el tudta rendezni” magában azt a dolgot, hogy az édesapja soha nem jön vissza többé. Jó pár hétig, hónapig úgy élt, úgy játszott, úgy tett mindent, mintha… Mintha nem is történt volna semmi. Ez talán valamilyen védekező mechanizmus, ami megkönnyíti, hogy szép lassan, fokozatosan szokjunk hozzá a dolgokhoz. Talán mostanra jött el az idő, amikor tudatosult benne, hogy mi is történt valójában. Hiszen néha mi, felnőttek is így vagyunk ezzel: felfoghatatlan számunkra, hogy aki még tegnap itt volt és beszéltünk vele, ma már egyszerűen nincs. Még eszünkbe jut, hogy majd ha hazaérünk, ezt vagy azt elmeséljük neki …de már nincs is kinek.
Úgy gondolom, ez a kicsi lány most már a gyógyulás útjára lépett. Bár fájdalommal teli számára a gyász folyamata, de ez az ami segít feldolgozni az őt ért veszteséget..még ha hosszú időbe telik is. Az a bizonyos kulcs pedig olyan most neki, mint a kisgyerekeknek elalváskor a maci, a pelus, vagy a cumi: biztonságot ad, megnyugtatja, és emlékezteti arra, hogy igen, az én apukám tényleg létezik, hiszen tőle kaptam ezt a kulcsot; csak most éppen láthatatlanná vált – de majd egyszer, nagyon sokára még találkozhatunk…
0 megjegyzés